Ne aggódj, van remény!
Vannak jó főnökök. Olyanok, akiket inkább mestereknek, most divatos szóval mentoroknak neveznék. Sok munkahelyem volt már, legalább 20; volt olyan, ahol csak reggel 8-tól délig dolgoztam.
Középiskolában már tanultam könyvvitelt, borzalmas volt, semmit nem értettem belőle, örültem, hogy eljutok az érettségiig. A próba érettségim egyes lett és azt mondta a tanárom, hogy ez mindenkinek úgy sikerült, ahogy majd az érettségi fog. Végül kettessel átmentem. Akkor úgy gondoltam, én biztosan nem leszek könyvelő…
Érettségi után dolgoztam egy hirdetési újságnál, mint titkárnő és tördelőszerkesztő, aztán egy nagyon mocskos, olajos gyárban – sőt, több üzemben is – betanított munkásként, voltam ügyintéző a legnagyobb magyarországi bankban; majd egy ital nagykereskedésben számlázóként ért az első várandósságom. Mondanom sem kell, hogy a három év alatt találtak helyettem valakit, így amikor jelentkeztem a GYES-ről visszatérve a munkahelyemen, csak a kilépő papírjaimat kaptam kézhez.
2,5 éves volt a kisfiam, amikor úgy döntöttem, hogy kipróbálnám, milyen könyvelőnek lenni. Mivel éppen munkanélküli voltam, kiközvetítettek egy könyvelőirodába, ahol egy személyes elbeszélgetés után úgy döntött a főnökasszony, hogy meg fogok felelni a feladatra.
Itt meg is pecsételődött a sorsom.
Visszatekintve szinte hihetetlen, hogy nulla gyakorlattal, szeptemberi kezdéssel fel mert venni dolgozni és rám mert bízni bármit. Azóta több irodában dolgoztam már, de mindenhol azt látom, hogy azok a könyvelők, akik az iskolát elvégezték, de még nem dolgoztak sehol, nem nyernek felvételt. Azt is látom, hogy miért. Azért, mert manapság nem úgy vannak a munkahelyek felépítve, hogy „Mucika mellé felveszünk valakit betanulni…” A bérköltségek az utolsó forintig ki vannak számolva, ha „Mucika” november 30-án elmegy, te december 1-jén kezdhetsz. Ez a mi szakmánknak nem kedvez.
Nagyon nagy szerencsém volt, hogy elkezdhettem dolgozni, de nem sokon múlt, hogy villámgyorsan be is fejezzem. Volt ott egy lány, akinek valamiért nem voltam szimpatikus (összesen négyen voltunk alkalmazottak). Két éve dolgozott ott és folyamatosan panaszkodott a főnökasszonynak, hogy milyen buta vagyok, hogy nem fogom fel a kapott információkat. Gyakorlatilag átnézett rajtam, ha a lányokat megkínálta valamivel, nekem nem osztott és ha a hétvégéjét mesélte, hozzám nem szólt. Egyébként sem. Soha nem panaszkodtam, bár nagyon bántott a dolog, de reméltem, hogy elmúlik. Megszokja majd a jelenlétemet. Szerencsére a betanulásom úgy zajlott, hogy minden újabb momentumot a főnökasszony magyarázott el és hihetetlen memóriája volt hozzá, hogy tudja, mi az, amit elmondott már egyszer… Végtelenül nyugodt volt, nem lehetett kihozni a sodrából, de ezzel együtt nagyon kemény és igazságos is. Előfordult, hogy gyomorgörccsel mentem dolgozni, ez nem volt jó. A leginkább azonban akkor döbbentem meg, amikor egy januári reggelen behívta a lányt az irodájába és megköszönte az addigi munkáját. (Amikor ő sírva kijött, csak összeszedte a dolgait és még utoljára rám mordult, hogy „Remélem, most boldog vagy!”)
Nem az volt a meglepő, hogy elküldte. Ez elvárás egy normális főnöktől, hiszen nem is próbált meg alkalmazkodni, teljesen összeférhetetlen volt. A meglepő az volt, hogy január eleje volt és abban az időben szinte minden bevallásnak január volt a határideje. Mégis úgy döntött, inkább marad egy teljesen tapasztalatlan könyvelővel, mint azzal, akinek már semmit nem kellett volna mondania. Most, hogy a saját irodámat vezetem, még inkább tisztelem ezért a döntéséért.
Borzasztóan nehéz és hosszadalmas betanítani valakit erre a munkára, hiszen van olyan része, amivel évente egyszer találkozunk. Kevés az a könyvelő, aki ezen a pályán marad. Nekem személy szerint semmilyen más munka nem felelt meg, ehhez képest minden, amit csináltam dög unalom volt.
Valószínűleg az ő hatása, hogy úgy döntöttem, segítek minden kezdő könyvelőnek „betanulni”, hiszen ritka, hogy könyvelőirodában ezzel hajlandóak foglalkozni. Előfordul, hogy felveszik a kezdő könyvelőt, mert „legalább ez a szakmája”, ugyanis nagyon kevés az értelmes és dolgozni akaró kolléga/kolléganő. Amikor viszont leültetik dolgozni – sokszor önállóan, 20-30 vállalkozást osztva rá – és ami ráragad a többiekről, azzal boldogul, akkor senki nem jár jól. Sem ő, sem a vállalkozók, akiknek az „élete” most és később az ő tudására lesz bízva.
Volt két olyan munkatársnőm, akik az iskola után egy könyvelőirodában kezdtek el dolgozni, szereztek gyakorlatot és 5 éve dolgoztak ott, amikor odamentem. Sok hibára csodálkoztam rá, amiket utána átbeszéltünk és mivel nagyon értelmes lányok, rájöttek, hogy nincsenek jó helyen. Én három hónap után felmondtam, mert nem szerettem volna rosszul dolgozni, majd utána pár nappal ők is ezt tették. Azóta saját könyvelőirodájuk van és nagyon lelkiismeretesen, szorgalmasan, pontosan dolgoznak.
Tehát hidd el, hogy ez a szakma – ha nehéznek tűnik is az elején – bőven megéri a fáradtságot! Ha megfelelően megtanulod, később saját irodát is nyithatsz, ami hihetetlen szabadságot nyújt az életben, ráadásul a folyamatos tanulással az agyad idős korodig karban van tartva!
Azt még megjegyezném, hogy amikor a saját könyvelőirodámba néhány éve munkatársat kerestem, telefonon jelentkezett a fent említett kolléganő. Amikor rájött, hogy ki vagyok, szépen megbeszéltük, hogy ez nem az ő pozíciója…